/ Uncategorized / Vásárhelyi Tamás: Hatvan felé biciklin

(Ráérő nem-biciklistáknak íródott, 2009 márciusában)
Úgy érzem tavasszal megint egyre inkább hallatszik, hogy egy időzített bomba ketyeg Budapest közlekedéssel megvert utcái alatt. A tömegközlekedés visszaszorulóban, a személyautók ellehetetlenült helyzetben is szaporodnak, a gyalogosok egyre inkább ki vannak szorítva a járdákról is, és megjelent egy negyedik tényező, mindenütt felbukkant de még csak ritkán válik igazi problémává: a kerékpáron közlekedők hada. A rendőrség már felfigyelt rájuk, mert tavaly egy év alatt kétszeresére nőtt a kerékpáros balesetek száma.
Legutóbb nagyszerű biciklis élményem volt, és amikor lányomnak elmeséltem kifakadt: Látod miért nem írod ezt meg, miért mindig a fiataloknak kell kiállniuk a bringások mellett! Talán még olyat is mondott, talán csak én gondolom: lehet, hogy higgadtabban, más hangnemben tudok én szólni, mint a fiatalság, ami, ha puskaporos a levegő, jót tehet. Nem Hatvan, hanem hatvan felé kezdtem ugyanis rendszeresen biciklizni, és erről szeretnék beszámolni.
Azzal kezdeném, hogy rendezett családi életet élek, van kocsim is, van egész évre BKV bérletem és negyven éve járok egyetemre-munkába-látogatóba villamossal, busszal, metróval. Megszoktam a budapesti tömegközlekedést minden hibájával – néha szaggal-meleggel, a ritkuló és zsúfolt járatokkal, a késő, kieső járatokkal együtt. Még abban a boldog fiatal korban kezdtem „tujázni” azaz villamosozni, amikor, ha tele volt a kocsi, egyik lábunkkal a lépcsőn, a másikkal a lökhárítón állva egy kézzel lógtunk a külső vasfogantyún, néha többen is, és élveztük, hogy veszély és izgalom is van a levegőben, hogy mégis fölfértünk valahogy, hogy a szél az arcunkba vág, hogy fiatalok és szabadok vagyunk. (Bizony, néha a kontroll hiányának ilyen kérészéletű érzése is a szabadság illúzióját adta, de ezt most nem folytatom.) Ennek a világnak rég vége, most már sokkal szabadabban élünk – ami azt is jelenti, hogy amíg az ajtók be nem záródtak, teljesen izolálva minket a kint is büdös levegőtől, egy lépést sem tesz a jármű.
Múlt februárban viszont (egy síeléssel töltött hét lendületével és a tetszhalálból felélesztett izmok lázával) biciklire szálltam, és azóta ha csak tehetem biciklivel járok Budáról Pestre reggel, és vissza este, napi 16-20 kilométert. Barátaim ijedeznek és óvnak: egyiküktől bukósisakot kaptam, a másiktól levegőszűrő maszkot, feleségemtől erősebb lámpákat, és mindenki azt kérdezi: na de ebben a levegőben?, ezek között az őrült autósok között? Autós rokonaim és barátaim is pont ezeket kérdezik, azok, akiknek – mint nekem is, ha épp autóba ülök – része van a bűz előállításában, és akik talán néha szintén őrült közel húznak el egy biciklista mellett, hogy még a kanyar előtt megelőzzék.
Mert a biciklistát meg kell előzni, ez az autósok vérében van. Tényleg sokkal lassabbak, mint azok az autósok, akik odaléphetnek a gázpedálra. Az Üllői úton reggel a Körútnál simán lehet hetvennel tépni kifelé, az Attila úton hatvannal hajtani az Erzsébet-hídról lejőve. Viszont az Üllőin befelé, vagy az Attilán már a Moszkva tér előtt… áll a sor, araszolgat, mindenki ügyeskedik, előre hajt a lekanyarodó sávban, egészen, és kéredzkedne vissza. Vagy öntudatosan megy előre és bevág a végén, balesetveszélyes helyzetet teremtve. A butábbja pedig becsületesen araszol abban a sávban, amelyikben tovább akar majd menni a lámpa után. (Vagy: a becsületesebbje araszolgat itt és ne őt bélyegezzük butának, hanem a másikat nevezzük nevén: kalandornak, aszociálisnak? Sajnos már rég nem arról a paradicsomi állapotról van szó, hogy mindenki betartaná a közösség által hozott szabályokat, csak azért mert a közösség, és benne mindenki egyenlően, így járna jól. És csak az menne előre a szomszéd sávban, aki nem ismeri ki magát a helyszínen, mert külföldi vagy vidéki, vagy nem járt még erre, illetve akinek TÉNYLEG sietős a dolga. Ennek a „tényleg”-nek a mérlegelése a lényeg. Önismeretre, önmérsékletre, a másik tiszteletére, elfogadására, közös szabályaink tudomásul vételére van itt szükség, és ma nem erre szocializál minket sem a média sem a közhangulat, de lassan talán már a család sem. Nem vagyok hozzáértő szociológus és nem szeretnék unalmasan panaszkodni sem, hát gyerünk vissza a biciklizéshez.)

Vissza a fiatalsághoz!
Reggel csípős lehet az idő, és általában jól esik ahogy a szél az arcomba vág. Az első kilométer után gyakran azon kapom magam, hogy önkéntelen vigyor ül ki az arcomra.
Határtalan szabadság ez, jólesően áramlik a vér az ereimben. (A biciklizés is egyfajta drog – mondta miskolci kollégám.) Arra megyek amerre akarok, olyan gyorsan megyek ahogy kedvem van taposni (a sebességváltós gépek jelentősen tágították a határokat), vagy olyan lassan, hogy mindent láthassak, amit akarok. Például a virágágyásokat – tele velük a város. Vagy azt a szép lányt. Vagy egy szép oromzatot – persze nem teszi jól, aki sokáig fölfelé bámul, az úttestek széle elképesztően girbegurba avagy hepehupás, a csatornanyílások kiállnak vagy besüppednek, tele van az aszfalt csavarokkal (hogy tudnak ennyi csavar nélkül továbbmenni az autók?), szeméttel, üvegcserepekkel, és a döglött galambok tetemei is napokig kerülgetendőek szoktak lenni. Azaz a városvezetés, vagy a köztisztaságiak nemigen figyelnek a naponta több tízezer biciklistára (ez már egy kisváros lakossága). A járdák tisztábbak, onnan ide söprik a szemetet, és az úttest közepe is tisztább, mert ott felkavarja és onnan ide hordja a szemetet az autók szele.

Az élet napos oldalán
Az élet napos oldalán érzem magam drága öreg hidunk, a Lánchíd járdáján. Reggel a déli oldalon nézek a felkelő napba, és néha bólintunk egymásnak a korai futásban örömet lelőkkel. Délután az északi járdán ingyen van a világörökségi panoráma, büszkeséggel tölt el, hogy milyen sok külföldi áll fényképezőgépével a korlátnál. Más is emelkedett hangulatban lehet, mert, ismeretlenül is, itt rendszeresen mosolyogva adunk utat egymásnak, tiszteletben tartjuk a gyalogosokat, ők elfogadnak minket. Engem ez a pár perc kiemel a hétköznapomból, néha úgy érzem túlbugyog bennem a boldogsághormon, minden japán fotósnak odaköszönnék, jó házigazda módjára kínálnám nekik a látványt és hangulatot, ami a miénk, élvezzék csak, marad nekünk bőven!

Vasárnap délelőtt
A kerékpáros azért is az élet napos oldalán él, mert könnyen elérhető számára a Hűvösvölgy, a Népliget, Városliget, Margitsziget. A legszebb dolgok egyike vasárnap délelőtt napsütésben a városban biciklizni. Üresek az utcák, kicsi a forgalom, csend van, az ember laza, pihent, ráér ráérősen tekerni, tekeregni, megnézni még azt a templomot is, behajtani még ebbe az öreg utcába is, újra és újra felkeresni azt a szecessziós homlokzatot a Váci utcában.
Egy vasárnap elindultunk a Ludwig Múzeumba a feleségemmel. Két őszülő ember, három gyermeket neveltünk fel, tegnap is kidolgoztuk magunkat a hivatásunknak adózva, ma lazítunk és két kiállításnak is nézünk elébe. Valahogy úgy éreztem, hogy ezen a szép vasárnapon megérdemlünk egy kicsit többet, megengedhetek magamnak olyan luxust is, hogy többsávos úton közvetlenül a feleségem mellett hajtok és közben beszélgetünk. Szinte azonnal ránk dudáltak. Ha autóban ülnénk egymás mellett, szélesebb helyet foglalnánk el mint most így, és sokkal hosszabbat is. Ha nem gyorsan hajtanék az autómban, nem dudált volna rám ez az autós, hanem megelőz. Az út nem volt tele, elfért, simán ki tudott kerülni most is. Vajon miért kellett sietősen tudatnia, hogy „helyedre!”, hogy nincs szabadnap a biciklisták alsóbb rangja számára?
Ezen a vasárnapon más bajjal is találkoztunk. A Millenium házak előtt széles, sima, kövezett sétány és bicikliút húzódik a Duna mellett. Egy jó hosszú szakasza üvegcserepekkel van felszórva. A szilánkok egy része előző estéről származhatott, de volt, ami láthatóan félig a fűszegélybe ágyazódott már. Valakiknek itt az a szokása – gondolom –, hogy a kiürült üveget a földhöz csapják. Miért? És: nincs barátjuk, aki szólna nekik, hogy ne tegyék, maguk is beleléphetnek? Hogy miért is tennék egyáltalán? (Másvalakiknek meg nyilván az a szokásuk, hogy nem takarítanak itt. Az Erzsébet téren a Gödör mellett több hajnalon képedtem el az éjjel mulatozó fiatalság által elhajigált papírok, poharak, palackok, és ugyancsak összetört üvegek szőnyegén, de ott reggelre többnyire felsöpörnek, kitisztítják a tó vizét, kigereblyézik a bokrok alját. Ennek közvetlenül csak a defektek kapcsán van köze a kerékpározáshoz. Közvetve azonban ugyanúgy valami általános problémának – például hogy a szabadság nem is az, aminek hinnénk – a látleletei, mint a forgalmi dugók.)
A Művészetek Palotájának élő zsongása, a többféle családi program és a kiállítások feledtettek minden korábbi kellemetlenséget, a hazaút a Lágymányosi hídon és a budai rakparton végig kellemes átmozgató edzés lett, és sokkal jobban esett a vasárnapi ebéd is.
Hát, igen, az evés és a kalóriák kérdését mindenképpen érdemes felhozni. Február óta leadtam először 7 kilót, majd a nyaraláson felszedett kilókat megint elkezdtem leadni. Néha hatalmasakat burkolok (azaz visszaesem), máskor viszont az itt is, ott is, az ujjaimban is, a derekamban is, a talpamban is újra érezhető izmaim kellemes feszülése segít abban, hogy mértéktartóbban étkezzem. A kis megerősítések fontos szerepe közismert mindenfajta leszokási, életmódváltási törekvésben, hát mindennek örülök én is, az újra megtalált izmaimnak, az új, saját akaratomból választott hosszabb útvonalaknak, az egyre magától-értetődőbben erős lábmunkának, testrészeim szabadabb mozgásának, általános testi jóérzésemnek.

Hatékonyság
Az autó gyors, a bicikli lassú. Megengedheti-e egy menedzser, egy vállalkozó, egy fontos ember, akárki, aki a hatékonyság kötelező paradigmája szerint él, hogy a 21. században lassabb eszközre váltson? Amikor minden hónapban gyorsabb számítógépet, hatékonyabb klímaberendezést, nagyobb teljesítményű mobiltelefont hoznak ki? Döntse el ő, én a saját tapasztalatomról szeretnék beszámolni. A munkámat egymástól két metrómegállóra fekvő épületekben végzem. Autó szóba sem kerül a dugó és a parkolási gondok miatt. Ha gyalog és metrón megyek át, 15-20 perc az út. Biciklin 10-12 perc. Befelé az Üllői úton ügyeskedve és bűzben, az igaz. De fél év alatt a felszínen, a Baross utcában rátaláltam egy jó órásra, aki elmagyarázta mi a baja az órámnak és mi nem baja, kellemes beszélgetés közben. Itt autóval parkolni? Lehetetlen! Amellett az üzlet mellett is 5 méterre állok meg, amelyben kulcsot másolnak, bőröndöt javítanak, megvarrják a cipőm felfeslett varrását, és a szakadt hátizsákomat is. Felfedeztem azóta kedvencemmé vált antikváriumomat az Üllői úton. Aztán közvetlenül a nagy közért elé állhatok be (autóval 1-4 percnyi sétára szokott lenni hely), és a kertészetben egyszer odatoltam a kerékpárt szinte az eladó pulthoz, ahol a zacskó virágföldet a csomagtartóra gumiztam. Egy oda-vissza menet ideje egy-egy elintéznivalóval együtt is kevesebb, mint metróval lett volna. Emberi tempóban haladva, és felfrissülve, oxigénnel jobban ellátott aggyal tudom így folytatni a munkámat.
Reggel-este ugyanez az élettani hatás jelentkezik, de az időmegtakarítás kisebb. Más a helyzet, ha könyvet, szigetelőgyűrűt, villanykapcsolót, szegfüszeget kell venni, jogosítványt kell cserélni, be kell nézni az egyetemre egy megbeszélésre, le kell adni egy kéziratot, el kell menni egy kiállítás-megnyitásra. Ezek a kitérők autóval öngyilkosságszámba mennének, tömegközlekedéssel csak úgy viselhetők el, ha tényleg lebilincselő olvasmányt hord magával az ember. Biciklivel 2-3 ilyen extra feladat is belefér egyetlen hazaútba. Ami igazi áldozat, az az eltűnt olvasási idő, ami a reggeli-esti közlekedés alatti tiszta 10-20 percekből állt. Ez egy hónapban 3-6 óra, elég például az Élet és Tudomány kiolvasására. És sajnos az időmegtakarítások egy részét általában elviszi a bicikliszerelés, a defektek ragasztása. A gyakori tolvajlások miatt ugyanis nem vadonatúj bicikliket használok – de legalább emiatt nem fáj a fejem.
Egyszer olvastam egy elemzést arról, mennyi időt tölt egy autós azzal, hogy a milliós értékű és évente százezreket felemésztő járművét egyáltalán megvegye és fenntartsa, amihez azután az üzemeltetés költségei járulnak. Ha a tényleges közlekedési időhöz azt az időt is hozzáadják, ami alatt megszerezte az illető az autó költségét, az autós közlekedés sokkal lassúbbá válik, mint a tömegközlekedés. Az autó gyors?

Gondolatok tekerés közben
Mielőtt bárki vaskos röhögésben törne ki, a biciklizés közbeni gondolkodásról szeretnék pár szót szólni. A kerékpárúton, pláne ha parkban visz, néha lazultan lehet haladni. Ennek az írásnak is több részletét dolgoztam ki fejben, tekerés közben. Kreativitást igénylő munkahelyi feladaton is szokott járni az agyam, és az életem dolgain is. Jegyzeteket írni persze nem lehet, van hogy valami másodjára, harmadjára is eszembe jut, és bosszant, hogy előző nap kiment a fejemből, mire leszálltam a gépről.
A lassúság miatt azonban másfajta szellemi események is történnek az emberrel. Egy-egy plakát, amit van időm jobban megemészteni, egy-egy utcakép amit oly rég nem láttam, mert a föld alatt tettem meg kilométereket, egy-egy ismerős, akivel odakiáltunk egymásnak valamit, emlékeket ébreszt, eleven gondolatokat indít el, új közérzetem pedig új tervek szövögetését engedi meg.

Veszély és izgalom is van a levegőben
Volt bukásom nekem is, egy nagyobb. Tavalyelőtt valaki idegességében elém vágott, átrepültünk az autóján a gyönyörű kék versenybiciklimmel együtt. Annak annyi, nekem kötözés – de csak azután, hogy megtaláltam a vizitdíj befizetésének lehetőségét, vércseppekkel jelezve a hosszú utat a fél hegyoldalt elfoglaló kórházban, és bő félóra várakozás után egy nővér, még mindig vérző arcomat és kezemet is nézve, megkérdezte: „mit óhajt?”. Az egészből az egészségügyi kalamajka rossz emléke maradt meg leginkább, hiszen a sebeim begyógyultak, és remélem, találok még egyszer egy olyan jó kis biciklit, mint az volt. Az autósra nem tudok haragudni, haldokló édesapjához igyekezett.
Mindennapi kis veszélyek bőven adják magukat. Úgy érzékelem, hogy egyre dühösebben kerülgetjük egymást az autósok egy részével. Rájöttek volna, hogy mi gyorsabbak vagyunk? Vagy dühíti őket, hogy kerülgetni kell minket? (És sohasem gondolnak arra, mekkorát kellene kerülniük, ha én is egy 2 X 3 méteres dobozban ülnék, egyedül?) A túl közeli előzések és az ordibálások nagyon megemelik az adrenalin-szintet, mindenkiben, és ez növeli a baleseti veszélyt. Ez a bevezetőben említett időzített bomba egyik alkatrésze. A www.criticalmass.hu honlap tele van méltatlankodó, panaszkodó bejegyzésekkel, és egyre többször hallani kisebb atrocitásokról. Valószínűleg ősz fejem ment meg attól, hogy ez számomra is gyakori probléma legyen.
Még mindig nem nyert igazi polgárjogot a kerékpáros közlekedés, mint számító (negyedik) tényező, pedig Amsterdam vagy több más nagyváros példázza, hogy igenis lehet hangsúlyosan a kerékpárra építeni nagyvárosok közlekedését is.
Szeretném még elmondani, hogy én miért megyek a dugóban az autósor elejére, az első autó elé pár méterrel, amennyire csak a kereszteződés engedi. (Amellett a dacos gondolat mellett, hogy ennyi előny jár nekem amiért én nem termelem de szívom azt, amit ők kipuffognak.) Autósként tanultam a defenzív vezetés elvét, a „látni és látszani” elvét is. Amikor a lámpa zöldre vált, és elkezdünk tekerni, a bicikli először nagyon ingatag. Néhány pedálfordulat azaz 2-3 másodperc után áll csak egyenesbe, addig az ember kacsázik kicsit. Jobb, ha ilyenkor nincs mellettem autó, és az is jó, ha legalább az első sofőr lát, és nyilván kivár, amíg nyugodtan elmehet mellettem. Mire utolér, már biztonságosan haladhatunk mind a ketten.

Dugók, inzultusok a járdákon
A kerékpárosok sem angyalok. Vannak köztük is erőszakosak, ügyeskedők és mulyák is. Sovány vigasz, hogy itt kevesebb esélye van a jobb gépezettel felszerelt gyengéknek mint a géperejű világban, mert itt az előzéshez kidolgozott láberő is kell, nemcsak lóerő (ami pénzért kapható). Sajnos egyre gyakoribbak a dugók a járdákon is, ahol – a döntéshozók kényelmes megoldásaként – gyakran csak kopott festékcsík jelzi, hogy a korábban a gyalogosok számára fenntartott felület egy részét a kerékpárosok is használhatják. Keskeny sávban haladunk, épp csak lehet előzni, épp csak elférünk a szembe jövő mellett, és kanyarban néha kifejezetten kellemetlen ilyen helyeken haladni. Aztán amikor át kell kelni egy úttesten egy kereszteződésnél, néha mindkét oldalról több bringás gyűlik össze, és produkálja az autós türelmetlenség minden jelét. Van aki előrecsordogál, van aki a „sárgánál” kivág és keresztben próbál a többiek elé kerülni mire mind a túloldali keskeny sávhoz érnének. Nem szoktunk frontálisan ütközni, és ha mégis, akkor nem szokott üveg csörömpölni, vér fakadni, mert a sebesség még emberi, de aki autós tapasztalattal szemléli ezt a baljós fejlődést, szerintem joggal aggódik.
A biciklistáknak is megvan a maguk Autóklubja, több is. A Városi Biciklizés Barátai (www.vbb.hu) mellett pl. a Critical Mass mozgalom (www.criticalmass.hu) mögött álló szervezet, a Magyar Kerékpárosklub (www.kerekparosklub.org). Ez a szerveződés sokat tesz a kulturált kerékpározásért. Befelé, a kerékpáros világ felé oktatnak, szerveznek, kampányolnak (jellemzően radikális és egyenes stílusukat az őszi kisplakát jól jellemzi: „Sötét vagy? Vegyél lámpát! Világos?”). Kifelé a honlap is szolgál, de évente kétszer megrendezett tömeges felvonulásuk – talán a világon a legnépesebb ilyen megmozdulás, amely tapasztalatcserére érkező külföldi vendégeket is vonz, tehát akár turizmusfejlesztő tényezőként is tekinthetünk rá – egyre inkább láthatóvá teszi a negyedik erőt. És a politikára is igyekeznek nyomást gyakorolni, persze stílusosan. Például úgy, hogy pár éve végigbicikliztük a fővárost, pártházról pártházra, és minden parlamenti párt képviselőjének ugyanazt az egységcsomagot adtuk át, amiben a budapesti közlekedés javítására tett javaslatok voltak. Nem egyforma magas szinten, de mindenütt átvették, és mindenütt mosolygó, bólogató politikusok vették át a dossziét.

Critical Mass 2008. szeptember 22-én
A Critical Mass lényegi gondolata a kritikus tömeg felmutatása, akkora biciklis hadé, amelyet már észre kell és figyelembe kell venni. A korábbi szombat délutáni – órákig tartó – tömeges vonulások helyett ősszel hétfői napon, a délutáni csúcsforgalom idején találkoztak a kerékpárosok a Hősök terén, 6 órakor, majd újfent találkozó volt, fél nyolckor a Moszkva téren. Jusson mindenki át úgy, ahogy tud! (Kerékpáron nem nagy ügy ez a pár kilométer.) Nem tudtam odaérni a Hősök terére, késve érkeztem ehhez vissza Szentendréről. A Batthyány téren a HÉV-ből kiszállva levettem és zsebre vágtam a nyakkendőmet, elkötöttem a délelőtt ott hagyott gépet és elindultam a Lánchídra.
A Roosevelt téren ilyenkor van a legnagyobb és legelkeseredettebb dugó, minden autós tudhatja. Hát ma este az autósok tudatosan elkerülték a belvárost, pár kocsi volt csak látható, ezek simán haladtak, mintha szombat reggel lett volna. Az Oktogontól a Moszkva térig egy kedves ismerősömmel haladtunk, egymás mellett, beszélgetve, egymásnak és a felbukkanó ismerős fiatalok társaságának örülve. Az úton a szokások szerint haladtunk: az üres szakaszokon lemaradtunk az autóktól, a lámpák közelében megelőztük őket. Folyton meg-megszólalt valahol egy kerékpárcsengő a mélyülő alkonyatban, ahogy ismerősök meglátták egymást, de néha vadidegenekkel is váltottunk pár szót nagy felszabadultságunkban. El tudják képzelni ezt a csilingelős hangulatot?
A Moszkva téren a sötétedésben további ismerősök csatlakoztak a saját korosztályomból, és megtelt a tér közepe fiatalokkal, vártuk „az emelést”. Ennek a tömörülésnek itt a gyalogosok adták meg az árát, alig lehetett a bicikliktől mozogni. Végre eljött a fél nyolc. Egy lelkes hang megköszönte, hogy 10-12 ezer ember munkanapon is eljött, hogy felhívjuk a figyelmet a kerékpáros közlekedés alternatívájára. Bíztatta a politikusokat, akik korábbi mosolyaik dacára nem sokat tettek a főváros közlekedési helyzetének megoldásáért, a kerékpáros közlekedés lehetőségeinek – ígért – fejlesztéséért. Majd jött a visszaszámlálás, …hat-öt-négy-három-kettő-egy-húúúúúúúúúú, és mindenki felemelte az égbe a kerékpárját. Ez, a biciklit könnyedén a feje fölé emelő diadalmas kerékpáros ikonja, adja a Critical Mass logoját. Ezzel vége is volt a nagy találkozónak. Egyentrikós, hangosbeszélős forgalomirányítók tereltek minket, ahogy újra az úttestre kellett mennünk, és most valóban forgalmi dugót okoztunk. „Mosolyogjatok, tudjátok, nincs hülye autós!” kiáltották, amikor egy kocsi a sárgára váltó lámpánál még gyorsan behajtott és elállta előttünk az utat. És ez segített, nevettünk, és kivártuk a következő zöldet barátainkkal együtt, akikkel elhatároztuk, hogy beülünk a közelben valahová. Később csodálkoztunk csak el a feleségemmel: évszámra nem fordul elő, hogy munkanap estéjén csak úgy leültünk volna a barátainkkal, csak úgy beszélgetni, egy presszóban. Egy – ahogy mondani szokták – emberibb, élhetőbb fővárost élveztünk ezen az estén.
Ezt meséltem el a lányomnak, aki a tömegben valahol máshol kerekezett, és ennek leírására vett rá. Az én bűnöm, hogy ilyen hosszúra sikeredett. Jólesett valami jóról hírt adni. Mert – az érvekkel már nem untatom Önöket tovább – nyilvánvaló, hogy a negyedik erő visszatérése: jó. Legközelebb április 19-én, a Föld Napja alkalmából emelünk.
(Azóta alig valami változott. 2010. január 23.)

Vásárhelyi Tamás